Normális testalkatú, 12 éves lány volt, amikor belenézett a tükörbe, s úgy látta, hogy rettenetesen kövér. Senki sem tudja pontosan, mikor kezdett el éhezni. Az is lehet, hogy nyár elején, de talán csak augusztusban. Egy biztos, októberre már a család is észrevette, hogy valami nagy baj van.

Egy vidéki kisváros általános iskolájának 6. osztályába lépett Sára azon az őszön, amikor úgy határozott, nem eszik többé. A reggelijét a szobájába kérte, majd amikor senki se látta, a kertben elásta. Az uzsonnáját, amit édesanyja csomagolt neki, az iskolában a szemétbe dobta. Az ebédet be sem fizette. A hétvégi közös étkezések elől valamilyen ürüggyel mindig kivonta magát. Ha ez nem sikerült, akkor az ételt különböző trükkökkel elrejtette, majd megszabadult tőle. Szabadidejében a szobájába zárkózott, s fejhallgatóval a fülén, órákon át tornázott.

Nem volt biztos, hogy túléli

A szülőknek valamikor októberben kezdett gyanús lenni a dolog. Az ember azt gondolná, hogy hamarabb észre kellett volna venniük. De hát ez nem olyan egyszerű.

A gyerekét a szülő minden nap látja – mondja Sára édesapja, egy jól menő vállalkozás vezetője. – A fogyás nem hirtelen következik be. S mivel az anorexiás gyerekek mindent megtesznek, hogy eltitkolják az éhezést és különféle trükköket alkalmaznak, sokáig takargatni tudják a dolgot. Persze előbb-utóbb kiderül. Miként nálunk is történt. Persze eszünkbe sem jutott, hogy Sára anorexiás. Azt gondoltuk, hogy beteg, azért fogy. Elvittük hát a körzeti gyerekorvoshoz, aki megvizsgálta és beutalta őt az egyik fővárosi gyerekkórház gastroenteorológiai osztályára, ahol több, mint két hónapos volt a várólista. Elmentünk hát egy magánorvoshoz, aki elvégezte a vizsgálatokat, s azt mondta, hogy szerinte nem szervi, hanem lelki baj van.

–  Sára képes volt végigcsinálni a vizsgálatokat, anélkül, hogy elmondta volna, miért van ilyen rosszul?

– Persze.  Sőt, ő valójában nem is hitte magát betegnek, nem is értette, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Ez a hozzáállás, mint utóbb a kezelő orvosától megtudtuk, jellemző az anorexiásokra. Így aztán bármilyen kellemetlenséget vállalt, csak ki ne derüljön, hogy nem eszik. Az ilyen betegek hazudnak, csalnak. A mi lányunk például mérlegeléskor köveket tett a zsebébe, táskájában zacskót hordott, abba rejtette az ételt, hogy aztán később kidobhassa. Ezek a betegek hihetetlen dolgokat művelnek azért, hogy egy falatot se kelljen lenyelniük. Nem mesélem el kálváriánk hosszú történetét – sóhajt Sára édesapja -, sok orvost megjártunk, mire végül a megfelelő helyre, az I-es számú Gyermekklinika pszichiátriai osztályára kerültünk. Itt a főorvosnő, aki sajnos azóta már Angliában gyógyít, megvizsgálta Sárát, és azt mondta, nagyon nagy a baj. A lányom ekkorra 42 kilósról huszonnégy kilósra fogyott. Már vizet sem volt hajlandó inni, valamint nem lehetett leültetni, mert azt gondolta, ha áll, azzal is égeti a kalóriákat. A főorvos asszony akkor azt mondta, nem biztos benne, hogy meg tudja menteni az életét.

Kitépte karjából az infúziót

Sára ekkor 24 kg-os volt, szervezete szabályosan ki volt száradva, a bőre foltos, haja fénytelen volt és hullott, valamint erősen szőrösödött. A klinikán azonnal infúzióra kötötték. Ő azonban kitépte az infúziót a karjából, s nem volt hajlandó az ágyba lefeküdni. Sokszor a nővéreknek erőszakkal kellett az ágyban tartani, hogy pihenjen egy kicsit. Egyedül folyékony tápszert volt hajlandó elfogadni, szilárd ételt egyáltalán nem evett. Nagyon hosszú pszichoterápia, és komoly feltételrendszer bevezetése kellett ahhoz, hogy állapota javuljon. Csak akkor jöhetett haza, ha hízott pár dekát, csak akkor kapta meg az ajándékot, amire vágyott, ha hajlandó volt éjszaka az ágyban maradni.

– Ha nem velünk történik mindez – folytatja az édesapa, – el sem hiszem, hogy ez a betegség ennyire súlyos lehet. Az egyik első teszten például a főorvos asszony arra kérte a kislányomat, hogy egy centin mutassa meg, hogy szerinte mekkora az édesanyja derékmérete. Sára megtippelte, s eltalálta. Ezután a doktornő arra kérte, hogy az én derekamat saccolja meg. Az is majdnem centire sikerült. Majd arra kérte, hogy most mutassa meg a centin, mekkora a saját derékbősége. S ekkor Sára közel száz centit jelölt meg. Az orvos ekkor mondta el nekünk, hogy az anorexia az egyik legsúlyosabb pszichiátriai kórkép, egy testképzavar, amely nagyon nehezen gyógyítható, s a betegek mintegy 10%-a végül belehal a szervi elváltozások s a szervezet működési zavara okozta szövődményekbe.


– A doktornő elmondása szerint ez a betegség több tényező szerencsétlen összejátszása miatt alakulhat ki. Így hát nem találták meg a kiváltó okot. Pedig jártunk családterápiára is. Ott sem derült ki. Azok az elméletek, amelyeket az anorexiások családi hátteréről mondanak, nálunk nem voltak meg. Nem volt a családban túlzott teljesítmény elvárás, semmiféle bántalmazás, családon belüli erőszak, vagy konfliktus.

– És Sára sem mondott semmit arról, hogy miért csinálta?

– Nem, semmit. Ő csak vékony akart lenni, mert kövérnek érezte magát. Akkor is, amikor már minden csontja kiállt.

 

Újra negyven kiló fölött

A kislány 2 hónapos kórházi kezelés és 1 éves rehabilitáció után, ma már végre újra 40 kiló fölött van. Az iskolában jól tanul. Orvos akar lenni. Szülei minden héten megmérik a súlyát, a biztonság kedvéért. Ráadásul mostanra eljutottak odáig, hogy már az étkezéseit sem kell felügyelni. Szerencsére sikerült kimenekíteni a halál torkából.

– Azt nem lehet elmondani, hogy mit éltünk át ez alatt az egy év alatt – mondja a férfi. –  Azért vállaltam ezt az interjút, hogy figyelmeztessem a szülőket, vigyázzanak, mert az anorexia egyre fiatalabb lányokat támad meg. Ennek egyik oka, hogy a média szinte mással sem foglalkozik, mint a fogyókúrával. Az újságok címlapjain minden sztár nádszálvékony. S a kislányok nem tudják, hogy ez a kép hamis. Mindenkinek azt ajánlom, hogy serdülő lánya mellé vegyen egy mérleget. Ha azt tapasztalják, hogy a gyerekük fogy, soha nem éhes, az ételt szobájába viszi, egyre ellenségesebb, és semmilyen közös programon nem vesz részt, ne legyintsenek. Ne gondolják, hogy serdül, kamaszodik. Lehet, hogy csak erről van szó, de nem biztos. Előfordulhat, hogy súlyosabb a baj.

Forrás: kiskegyed.hu (a képek csak illusztrációk)

Szerkesztői megjegyzés: Köszönjük a Kiskegyednek, hogy megosztotta ezt a megrázó, de végül happy end-el végződő  történetet olvasóival Nagyon tanulságos minden tinit nevelő szülő számára, éppen ezért döntöttünk úgy, mi is megosztjuk ezt az írást.

Kapcsolódó cikkek:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.